Társadalmi trauma, egyéni gyógyulás

Borítókép: Berta Vicente Salas
Szöveg: Fejér Péter

“Az orvosság már ott van benne a fájdalomban és szenvedésben. Csak mélyen és csöndesen bele kell nézned. Akkor felismered, hogy mindig is ott volt.”

Thomas Hübl, “A közösségi trauma gyógyítása” című könyv szerzője

Néhány éve Új Zélandon töltöttem pár hetet. Akkor mesélték, hogy a déli szigeten pár évvel korábban lezajlott földrengés milyen nagy hatással volt az emberekre. Eleinte nem értettem a lényeget, és sokáig tartott, mire elkezdtem az eszemmel és a szívemmel megérteni a helyzetet. Az, amit ebből tanultam visszaköszön a mi éltünkben itt és most. Ezért szeretném megírni, hogy mit tanultam abból a történetből, és ez hogyan segíthet nekünk manapság.

Új Zéland déli szigetén 2010-11-ben a földrengés sok házat megrongált, sebesüléseket és halálozásokat is okozott. De az áldozatok száma nem volt magasabb annál, mint ahányan az országban az utakon balesetek miatt életüket vesztik bármelyik hat hónap alatt. Emiatt nekem nem tűnt különösen speciálisnak az eset. De aztán hallottam történeteket olyanokról, akik még évekig nem tudtak aludni. Azt érezték, hogy már semmi nincs biztonságban, mert bármikor elnyelheti őket a föld. Nem bízhat a földben, amin jár. És lassan rájöttem, hogy a földrengés sorozatot átélő emberek, akik másfél éven át ki voltak téve kisebb-nagyobb lökéshullámoknak, olyasmit éltek át, amit én valószínűleg el sem tudok képzelni. A megmozduló föld érzése mindenkire hatott, nem csak azokra, akik sérüléseket szenvedtek, vagy akiknek anyagi kára keletkezett belőle. A teljes helyi közösség traumatizált lett. Ez a traumatizáltság mindenkire rányomta a bélyegét, mindenki feszültebb lett, mindenki bizonytalanabb lett, az érzelmi tűrőképessége mindenkinek csökkent és ezért egymásnak is kevésbé tudtak segítséget nyújtani. Normális esetben, ha valakivel történik valami nehezen feldolgozható esemény, akkor vannak körülötte olyanok, akikre az az esemény nem hat közvetlenül, és támogatást tudnak nyújtani a nehéz helyzetbe került embernek. Amikor viszont egy közösség minden tagját érinti a tragédia, akkor nehezebb támogatást adni, és nehezebb támogatót találni. Az eleve sokakat érintő nehézség így még jobban elnehezül és közösségi traumává válik. Ez történt Új Zélandon a déli sziget egyik városában tíz éve és ez történik a világban sok helyen az elmúlt években. Mindannyian egy társadalmi traumába csöppentünk, akaratunk ellenére, és jó, ha tudunk róla, hogy ez mivel jár és hogyan léphetünk túl rajta.

A társadalmi szintű traumatizáltságot már elkezdték módszeresen vizsgálni. Az új zélandi eseménynél például az egyik tanulmány kimutatta, hogy a földrengések epicentruma környékén a mentális panaszok előfordulása 40%-kal nőtt más évekhez képest. Ez egy számszerűsíthető adat, és van sok megfigyelés, ami nehezebben számszerűsíthető. Az általános levertség érzet, enerváltság, a lelki kiegyensúlyozottság tömeges méretű hiánya. Ezek olyan tünetek, amik a modern embert egyébként is jellemzik, ám egy társadalmi szintű traumánál ezek még erősebben megjelennek. Ugyanezen tünetek jelennek meg a covid világjárvány eredményeként. Ez egy összetett helyzet, de onnan indul, hogy a természet kihívás elé állított minket. Egy olyan fertőző betegséget adott nekünk, ami minden korábbi betegségnél gyorsabban elterjedt az egész világon. Erre a kormányzatok reagáltak a maguk módján, jobbára csökkenteni próbálva a veszélyeket, de nagyon sokszor a védelmi intézkedések okoztak nagyobb nehézséget az embereknek és nem maga a vírus. Ezeknek a bizonytalanságoknak a tetejébe rakódott még az a sok konfliktus, amik a vírus és az arra adott állami reakciók miatt az emberek között kialakultak. Ezek együtt alkotnak egy olyan keveréket, aminek hatása alól senki nem vonhatja magát ki. Van, aki jobban bevonódik, van, aki távolságot igyekszik tartani, de ezek a hullámok végül mindannyiunkat elérnek.

A társadalmi traumatizáltságot senki nem választja. Közösen kerültünk bele. A kilábalást azonban egyéni szinten is el lehet kezdeni, sőt, elkerülhetetlen az egyéni szintű cselekvés. Az első fontos lépés a gyógyulás felé az, ha tudatosítjuk a traumatizáltság jelenlétét. Megpróbálhatunk visszaemlékezni a mindennapjainkra a járvány előtti időkből, visszaemlékezhetünk, hogy mennyire voltunk feszültek, hogyan birkóztunk meg érzelmi kihívásokkal és felismerhetjük (ha tényleg így van), hogy ez mostanra megváltozott és nehezebb helyzetben vagyunk. Aki felismeri, hogy épp nehézségben van, az már megtette az első lépést. A második lépés az elköteleződés. Elköteleződés a gyógyulás felé. Ez nehéz lépés és ez az, amit újra és újra meg kell tennünk. Vannak ugyanis könnyű utak. Amikor érzelmileg instabil, nehéz helyzetbe kerülünk, és amúgy alacsony a tűrőképességünk, és hajlamosak vagyunk sötét színben látni mindent, akkor különösen ki vagyunk téve a könnyű megoldások csábításának. Új Zélandon a földrengés után jelentősen megnőtt például a nikotinfüggők száma. Teljesen természetes, hogy nehézségeinkben gyors megoldásokat várunk. Elszívni egy cigit az egyik leggyorsabb “megoldások” egyike. Tudjuk ugyan, hogy nem oldja meg a probléma lényegét, de megoldja nekünk pillanatnyilag azt a helyzetünket, hogy szarul érezzük magunkat.

A nikotinba, alkoholba, sorozatfüggőségbe, vagy közösségi média fogyasztásba való menekülés a legkézenfekvőbb módjai annak, ahogy az érzelmi nehézségeinket kezelni szoktuk. Sajnos azonban ezek – bár pillanatnyi enyhülést hoznak – semmilyen módon nem járulnak hozzá a gyógyuláshoz. Az elköteleződés alatt azt értem, hogy hozunk egy elhatározást, hogy igenis szeretnénk jobban lenni. Nem pusztán túlélni a pillanatot, hanem növekedni, gyarapodni. Ha meghoztuk ezt az elköteleződést, akkor elkezdhetünk keresni olyan eszközöket, amik ebben támogatnak minket. Ez lehet fizikai tevékenység, például sport, vagy szellemi tevékenység, például írás, vagy lehet lelki tevékenység, mint amilyen a spiritualitás vagy a terápia. Lehet ezeknek valamilyen keveréke is, mint például az 5Ritmus tánc. Bármelyiket is választjuk, fontos, hogy elköteleződjünk valami mellett. Ha csapongunk a módszerek, események, foglalkozások között, akkor lényegében úgy használjuk ezeket az egyébként jó módszereket, ahogy a közösségi média felületeken görgetünk: ha bármi elkezdene hatni ránk, akkor gyorsan továbbállunk. Lehet járni jógára, meditációra, családállításra és szabadtáncra olyan módon is, hogy csak a pillanatnyi megkönnyebbülést keressük. Az egy szál cigi kifinomultabb verziója ez. Segíteni nem fog rajtunk, de legalább nem érezzük azt a lelkifurdalást, amit a dohányzástól vagy alkoholizálástól éreznénk. És valóban jobb, ha ilyesmit csinálunk, mint a szerfüggőség, de még jobb, ha képesek vagyunk elköteleződni valami mellett, és azon a módszeren keresztül elkezdünk leásni a nehézségeink mélyére, hogy “mélyen és csöndesen” belenézhessünk fájdalmunkba és megtalálhassuk saját orvosságunkat.

A társadalmi traumáknak léteznek csoportos gyógymódjai is, de ezek is az egyénnel kezdődnek. Az egyéni felismerésekkel és az egyéni elköteleződéssel. És ha az már megvan, akkor találhatunk magunknak olyan csoportközeget, ahol másokban is megérezzük az elköteleződést, és el tudjuk kezdeni egymást is támogatni. Ha várunk arra, hogy a dolgok majd maguktól jobbra fordulnak, azzal saját magunkat fosztjuk meg a cselekvés lehetőségétől és a cselekvés által elért eredmények feletti örömünktől. A mi életünk lesz szegényebb a várakozással, és ha a várakozás és a pillanatnyi enyhülést ígérő cselekvések helyett a gyógyulás mellett elköteleződünk, azzal magunkat ajándékozzuk meg egy színesebb, teljesebb élettel.

(Az új zélandi földrengés pszichológiai hatásainak a vizsgálatait itt találod összefoglalva: https://onlinelibrary.wiley.com/doi/full/10.1111/1753-6405.12894
A társadalmi traumáról pedig itt találsz egy jó összefoglalást és további olvasmány javaslatokat: https://en.wikipedia.org/wiki/Collective_trauma)