Az igazi otthonosság

Írta: Fejér Péter, 2015. december 11.

„Teremts magadban egy gyönyörű teret és aztán kezdj el kitágulni és építkezz kifelé.”
– Bryant McGill

A pihenés fontossága

Idén ősszel tartottam egy elvonulást az otthonosság és a tánc kapcsolatáról. A felkészülés segített összerendezni a gondolataimat, érzéseimet és tapasztalataimat a témában. Most végre időt találtam arra, hogy ezeket le is írjam. A legfontosabb dolog, amire rájöttem, hogy az otthonosság megélése a lehető legszorosabban összefügg a sikerekkel, a világban való eredményes működésünkkel, és nem holmi “luxus”, aminek örülünk ha van, de elfogadjuk, ha nincs. Az otthon az a hely és idő, ahol meg tudunk pihenni.

Aki megpihen, az új erőt tud gyűjteni és újult erővel még jobban tudja teljesíteni a kitűzött céljait. Aki nem tud elég alaposan és elég gyakran megpihenni, az elfárad, kiég, folyamatosan küzd, de egyre kevésbé halad előre. Sőt, megpihenés nélkül életünk könnyen válhat hasonlóvá ahhoz a kajakoshoz, aki árral szemben evez, hogy elérjen a csónakházig, de mivel nem tud már elég erősen evezni, ezért ahelyett, hogy közeledne, valójában lassan elkezd távolodni, viszi a víz. Ezt észlelvén azzal reagál, hogy még erősebben küzd, de már nincsenek tartalékai és így a távolodást már csak lassítani tudja, megfordítani nem. A helyzete végképp reménytelenné válik, és elsodorja a víz.

Gyakran azok veszik legkésőbb észre, hogy pihenniük kell, akik a legjobban tudnak küzdeni. Fontosnak látom, hogy megtanuljuk azt, hogy a küzdés és erőlködés helyett néha jobban tesszük ha megpihenünk. Ehhez pedig meg kell tanuljuk azt, hogy hogyan tudjuk megteremteni magunk számára az otthonosságot, az igazi pihentető környezetet.

„Az otthonosság a forró leves, gyertyafény, ölelés, kilégzés, meleg, fotel, kalácsillat, konyha, fészek, csönd, finom illatok, fény, biztonság.”

(Az elvonulás résztvevőinek a válaszai arra a kérdésre, hogy mi az otthonosság.)

Az otthonosság

Az otthonosság érzete ott valósulhat meg, ahol biztonságban vagyunk. Olyan helyen, amit ismerünk, ami megszokott, ahol tudjuk, sőt nem csupán tudjuk, de a zsigereinkben érezzük, hogy nem érhet minket baj. Az otthon körülölel, mint egy illat, mint a fény, mint egy fotel, és puha páncélként megvéd a külvilágtól, a váratlan dolgoktól, a veszélyektől, a kihívásoktól.

Nem attól igazán jó az otthonos fotel, hogy milyen anyagból van, vagy milyen színű, hanem attól, hogy már ezerszer ültünk benne és megszoktuk. Ha az otthon ezt nem tudja megteremteni, ha nem tud teljes és magától értetődő biztonságérzetet nyújtani, akkor nem képes ellátni első és legfontosabb feladatát. Aki elveszti otthonát és hajléktalan lesz, az gyakran azért nem képes új életet kezdeni, mert sehol nem tudja ezt a körülölelő biztonságot megtalálni és így képtelen erőt gyűjteni, aminek következtében képtelen megbirkózni a kihívásokkal. Az aluljáró sajnos nem otthon, és az erdei nejlonviskó sem. Azok csak átmeneti menedékek.

A tápláló és támogató otthon

Az otthon nem csupán egy hely, ahol biztonságban átvészeljük a nehéz időket. Több ennél. Az otthon olyan hely, mely táplál minket, erőt ad, helyreállít.

Táplálja a testünket olyan élelemmel, melyre a testünknek valóban szüksége van, és táplálja a lelkünket is. A táplálás növekedés, gyarapodás. Ennek elengedhetetlen előfeltétele az ítélkezés mentes környezet. Az értékítélet minden formája valamilyen korlát. Az értékítélet mindig szűkíti a lehetőségeket. Ha az otthont úgy képzeljük el, mint a táptalajt amiből a palánta kinő, akkor az értékítélet olyan, mint egy metszőolló, ami formásra igazítja a növekedő palántát. Ugyanúgy, ahogy egy növénynek, nekünk is szükségünk lehet metszésre, irányításra, korlátozásra, de ez nem az “otthon” feladata, ez nem az otthonosság része.

Az otthon akkor tudja betölteni a szerepét a legjobban, ha táplál, de nem korlátoz, nem irányít. Az otthon nem más, mint a fizikai megvalósulása az egyetemes ősanyának.

Az ítélkezés romboló ereje

Sokan és sokszor nem is vesszük észre az értékítéletet. A legkülönbözőbb kifinomult módjait ismerjük az ítélkezésnek. Van olyan, aki mindig csak dicsér másokat. És talán őszintén is gondolja, hogy azzal, hogy dicsér, csak jót tesz. Pedig ha például egy osztályfőnök az iskolai évzáróünnepség után az osztály előtt megdicséri a verset szavaló gyereket, de nem dicséri meg a sportgimnasztikásokat, azzal olyan értékítéletet közvetít, amit minden diák érteni fog az osztályban. Az egyik ezek szerint jobb a másiknál, tehát a másik rosszabb az egyiknél.

Ítélkezni lehet kérdésekkel is. Miért olvasol (ahelyett, hogy ezt vagy azt csinálnád)? Miért üldögélsz (ahelyett, hogy…)? Miért bámulsz ki az ablakon (ahelyett, hogy…)? Az ilyen kérdésekre a válaszaink akaratlanul magyarázkodók, mentegetőzők, magunkra vesszük az ítéletet, és máris kényelmetlenül érezzük magunkat a bőrünkben. Olyan sokat hallunk ilyen kérdéseket, hogy a fejünkben még a legártatlanabb és legőszintébben kíváncsi miértek is átalakulnak, és kiegészítjük gondolatban a második tagmondattal, hozzágondolva az elvárásokat, ítélkezéseket. Az ítélkezés átszövi az életünk mindennapjait, ítélkezünk mások felett, ítélkezünk magunk felett, és ha szembesülünk azzal, hogy esetleg túl sokat ítélkezünk, azt is elhárítjuk valamilyen ítélettel.

Az ítélkezés ellen nem lehet elítéléssel küzdeni.
Az ítélkezés ellen nem lehet küzdeni.
Az ítélkezés ELLEN nem lehet.
Szeretni lehet. Elfogadni lehet. Támogatni lehet. Észrevenni azt, ami van. Segíteni annak, ami, hogy olyan legyen, amilyen.

Támogató otthon csak akkor tud létrejönni, ha azok, akikkel együtt vagyunk ebben az otthonban, akikkel osztozunk az otthonon, mind képesek erre. Szeretni, támogatni, elfogadni. Nem csoda hát, ha sokunknak az elfogadó, átölelő és támogató otthonosságélménye az egyedülléthez, a természethez kötődik. És ezzel nincs is semmi baj. A végső otthonunk a Föld, társaink a sziklák, a patakok, a fák. Ők sosem ítélkeznek felettünk. És ha tudjuk már, hogy mit keresünk, hogy milyen kapcsolati minőség segít minket az otthonosság megélésében embertársainkkal, akkor könnyebben meg fogjuk azt találni. Nem elítélve a másik ítélkezését, hanem elfogadva még azt is.

Hogyan teremti meg a tánc az otthonosságot

Az improvizatív tánc az otthonosság legjobb tanítója. Nem elméletben tanít, hanem gyakorlatban. Nem a fejünkhöz szól, hanem közvetlenül a testünkhöz és a szívünkhöz. A fejünknek kevés köze van az otthonossághoz, mert az a testünkben dől el. A zsigereinkben. A táncban minden valódi és testi, hiszen mi vagyunk ott és velünk történik.

És mégis minden csak játék, gyakorlás, kísérlet, hiszen a tánctérben vagyunk és nem az “igazi életben”. A táncban megélhetjük az otthonosság biztonságot adó élményét. Azt az élményt, hogy bárhogyan is érezzük magunkat, és bármi is történjen, bízhatunk a saját testünkben, a saját mozdulatainkban. Bízhatunk a padlóban, hogy megtart, a körülöttünk lévő térben, hogy lehetőséget ad a mozgásra, az érzékeinkben, amikkel látjuk, halljuk, szagoljuk a külvilágot. Amíg ezt az élményt testi szinten át nem éljük, addig a táncunk csak színjáték. Az áramlás ritmusa pont abban segít, hogy észrevegyük a testünk és mozgásunk valódiságát, érzékelhetőségét, átélhetőségét, és merjünk bízni benne.

A tánc megtanít az ítéletmentességre is ha megfelelő a környezet. Én tanárként erre törekszem. A mozgás folyamatosan történik. Minden pillanatban megtörténik valamilyen mozdulat, és nem történik meg ezer másik, ami pedig megtörténhetett volna. De nem állunk le morfondírozni azon, hogy ez volt-e a “jó” mozdulat, vagy “hibáztunk”, mert a tánc folytatódik, újabb és újabb mozdulatok jönnek.

Tánc és Föld

Ha folyton ítélkeznénk a mozdulataink felett, akkor nagyon hamar azt vennénk észre, hogy megálltunk és képtelenek vagyunk a mozgásra. A táncban való feloldódás csak akkor tud megtörténni, ha ráérzünk arra, hogy a mozdulatok értékelése helyett hogyan tudjuk azokat egyszerűen megfigyelni és tudomásul venni. Elfogadni és nem megváltoztatni. Egyszerűen csak hagyni, hogy a föld ott legyen a lábunk alatt és csöndben megtartson, bármit is csinálunk.

A mozgás, anélkül, hogy erre koncentrálnánk megtanít arra, hogy az ítélkezésen túl is van élet. Értékelés nélkül is lehet élvezni a dolgokat. Elemzés nélkül is értelmet nyer az, ami épp történik. A tánc támogat minket, ha engedjük, és ennek a gyakorlása megtanít minket elfogadni, szeretni. A tánc összekapcsol minket föld Ősanyánk megtartó otthonosságával.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s